Elveszett a földje és senkit nem érdekel, miképpen is neveli föl ezután az öt gyermekét. Mindezt a mérhetetlen kétségbeesést csak a lelkem sejti. Azt sem tudom, hogyan lehetett megérteni, hogy az utca egyik fele Magyarország, a másik fele, amelyik oldalon valakinek a szerelme, a barátja, az apja-anyja lakott már idegen hatalom rendje szerint való attól kezdve. Passzus kell ahhoz, hogy megölelhessék majd egymást. Csak próbálom elképzelni az elképzelhetetlent, megérteni valahogy a megérthetetlent. Csak próbálom átgondolni az átgondolhatatlant, hogy az anyámat, testvéreimet, barátaimat most hónapokig nem láthatom, mert egy láthatatlan vonal odarajzoltatott közénk: ők itt, én ott. Két ország foglyai lettünk. Vagyonunk itt, mi ott. Eddigi életünk ott, mi itt. Barátaink – legyenek tótok, ruszinok, románok vagy szerbek -, rokonaink odatúl, mi meg idetúl. Majd mindenünktől megfosztva kelt föl ránk az a nap. Én vajon miképpen cselekedtem volna? Cselekedtem volna-e egyáltalán?

Én innen nézem azt a kilencvennyolc évvel ezelőtti eszelős, aljas döntést, az azóta is fölfoghatatlant, amit generációk sem tudtak megemészteni. Én ma sem tudom. Értem, fölfogom, világos minden törvény és nemzetközi szerződés, de nekem a hirtelen görcsbe rándult lelkek számítanak. Az azóta tudott számtalan aljasság, amit az áldozatokká tettekkel az új országok egytől egyig elkövettek. Háborús bűnössé lettek és mindenüktől megfosztattak azok, akik esküjük szerint fegyvert fogtak egy elbukott háborúban, mert mást nem tehettek. Vesztesként kétszeresen is megfosztattak mindenüktől. Én látom és hallom a könnyes szemű gyerekeket, a fogát csikorgató meglett embereket, a jajveszékelő asszonyokat, amint halomba hordják a szekerekre egy élet darabkáit, menteni a menthetőt, az ismert világból az ismeretlenbe menekülők minden keserűségét. És látom és hallom a maradók szűkölését, amint nap nap után nyelvüket, múltjukat romboló hivatalnokok pöffeszkednek fölöttük, látom a kemény kezű férfiakat, akik a szájuk szélét véresre harapva tűrik a rájuk kényszerített világban kapott súlyos pofonokat, mert hiszen az asszony, a gyerekek. Élni kell, tűrni kell. Én innen nézem ezt a majd száz évet, nekem nem kellett megélnem ott. Ahogyan nem kellett megélniük az okozott szörnyűségeket azoknak sem, akik akkor és ott a döntést meghozták: vesszenek a magyarok úgy, hogy szétszakítjuk a lelküket, de életben hagyjuk őket. Nekik kellett volna azokban a házakban kendőkbe csomagolni addigi életük töredékét, két ládába rakni a holmikat, amikkel talán még újra lehet kezdeni valamit, ami élet ugyan, de már sohasem az a régi, az a bizonyos, amiben addig élni lehetett. Nekik kellett volna azt a kiszolgáltatottságot elviselni a Trianon utáni első halottak napján, amikor a család java itt, a másik fele amott, a láthatatlan vonalon túl, abban a temetőben, amelyikben tavaly még együtt gyújtották a gyertyát az ősökre gondolva. A döntéshozókat emberiesség nem vezérelte, csupán a haszon, a mások vérén vett haszon. Ma azok utódaival is parolázunk, mert van egy erős parancs: élni kell. A jövendő miatt.

Vannak, akik azt mondják: fogadjuk el, vegyük tudomásul, éljünk együtt ezzel. Azt tesszük évtizedek óta. Emésztjük, hogy a legfőbb bűnösök maradtunk a világégésben, szemben azokkal, akik miatt égett a világ. Fél szívvel örülünk annak, hogy a németek egymásra találhattak újra, miközben egykori mieink még sok-sok éven át útleveles vendégek lehettek csak az anyaországban. Trianon nem múlik, nem múlhat el. De lehet iskolát építeni az erdélyi szórványban, lehet templomot megújítani a Délvidéken, lehet főiskolát alapítani Kárpátalján, pénzt adni a felvidéki óvodaépítéshez, hogy a nyelv, a láthatatlan vonalon átérő közös örökség megmaradjon. Hogy a magyarság megmaradjon, hogy magunkénak érezhessük mindazt – ott és itt -, amit ezer évnyi őseink megteremtettek magyarnak. Nekünk. Nem mások ellen, hanem magunkért.