A koraszülött osztály steril világa teljesen valószerűtlenné tette számára az anyaság gondolatát.

Talán fel sem fogta még, hogy a csöppségében is tökéletes baba valóban az övé.

A csövek és tűk, csipogó műszerek között elképzelhetetlennek tűnt, hogy egyszer majd magához ölelheti gyermekét.

Mennyi aggódás, álmatlan éjszaka, önvád és tehetetlen düh kíséri azt az időszakot, amíg egy korababából „hétköznapi” csecsemő válik!

S mennyi küzdelem, odafigyelés, tudás kell ahhoz az orvosok és az ápolók részéről, hogy a túl korán érkezettek hosszú évek múltán egyszer csak utolérhessék időben született társaikat. Pedig az esetek többségében szerencsére ma már utolérik, sőt, akár túlszárnyalják őket, jutott eszembe pénteken, a koraszülöttek világnapján.
Az inkubátorban töltött hetek-hónapok, a rengeteg fájdalmas vizsgálat, kétségek között töltött időszak emléke pedig már csak a szülőkben sejlik fel halványan, amikor csemetéik büszkén feszítenek a tanulmányi versenyek eredményhirdetésein, sportolóként a dobogó tetején állnak vagy egyszerűen csak önfeledten játszanak társaikkal.

Ők maguk szerencsére már nem emlékeznek rá. Pedig a legtöbbet éppen ők tették egykor, a születésük utáni első napokban.
Élni akartak.