Május utolsó napján forró, nyárias délelőttön ­látogattunk el a horgásztóhoz. Rögtön görbülő botot, halat­ ­fárasztó, majd partra emelő horgászba botlottunk.

Hamar Dezső épp egy két és fél kiló körüli pontyotfogott kiérkezésünkkor, így rögtön láttuk, nem lesz gondunk halas fotó készítésével. Készségesen meg is mutatta a zsákmányt, mely aztán eltűnt a nád közé süllyesztett, jókora haltartóban.

Valójában ez már a második fogása, árulta el Dezső, de az ennél kisebb elsőt vissza­engedte. Egy nap kettőt lehet hazavinni pontyból, vagyis nemes halból, így meggondolja, melyiket tartsa meg.

Úgy látszik, élénk a forgalom a víz alatt délelőtt, míg horgászunk a csalizással ­bíbelődött, a másik úszó szépen, készségesen megindult a nádba, majd a zsinór húzta a botot is. S bár sikeres volt a bevágás, a ravasz pikkelyes addig fickándolt a sűrűben, míg sikerült is meglépnie.Nem baj, nem kellett sokáig várni az újabb kapásra, rövid időn belül újabb zsákmány akadt.

– Bőven van hal, ennek ­ellenére van, aki nem tud fogni­, és bosszankodik – árulta el Dezső, aki legtöbbször ezen a vízen horgászik. Nincsenek túl sokan, az egye­sület csak korlátozott számban ad ki engedélyt. Dezső immár ötvenegy éve gyarapítja a horgászok táborát, hatévesen váltott engedélyt először, van tehát gyakorlata. – Sokszorosan megfogom a horgászengedély árát, de nem a pénz számít. Enni is szeretem a halat. Ugyan melyik horgász nem tud halászlét főzni? – tette fel a költői kérdést.Odébb sporttársa szomszédságában, Dobos László áztatta a zsinórt. Meglepődtünk, mert kiderül, hogy a Holt-Tisza mellett lakik, mégis ide jár át horgászni.

– Ott be se érdemes ­dobni a horgot, annyi a törpe­harcsa – legyintet. – Én egyébként sporthogász vagyok, ritkán viszem haza a halat – ezt igazolandó, vissza is eresztette a közben megakasztott pontyot. Ő is gyerekkora óta horgászik, a Tisza szomszédságában nevelkedett.– Voltak ott, akiktől lehetett tanulni, mint például ­Szilágyi Lajos bátyám. Ő, ahogy megjött a gyárból, ment is horgászni, este pedig nagy halakkal tért vissza a partról. De akkor még etetőanyag nélkül is lehetet halat fogni – nosztalgiázott. Életének történetéből is megosztott velünk mozzanatokat, míg az újabb kapásra­ várt.

Nyugdíjasként minél több idejét a parton tölti. Megtudtuk azt is, az egyesület ­tagjai tesznek is azért, hogy kellemes környezetben horgászhassanak, ők maguk vágják a füvet, rendbe is teszik a partot. Odafigyelnek egymásra is. A sporttárs is megerősítette­: szerintük Szolnokon itt a legjobb horgászni.

Távolabb Terenyei János úszózott, rakós bottal. A csali­ különféle színekbe öltöztetett kukorica. Elárulta, a mandulás­ zöldet szereti az amur. De ő valójában beéri bármilyen hallal, a legtöbbet úgyis visszaengedi.Időnként persze megzavarják magányát. Mint például most, a kíváncsiskodó újságírók…

Nem mind hal, ami horogra akad

A horgászat sem mentes mindig a váratlan fordulatoktól, a horogra sem mindig csak hal akadhat.
Hamar Dezső párja például tavaly fogott egy vadkacsát, a mohó szárnyas felszedte a horgon lévő kukoricát. Dezsőnek is volt már hasonló fogása, villantóval.

Sőt, megesett, hogy vidrát fogott, az állat ráúszott a zsinórra és beletekeredett, ráhurkolódott a nyakára is, sőt, a horog is beleakadt az állatba. Nagy küzdelem volt kiszabadítani, de végül túlélte a vidra a kalandot.

Egy kevésbé gyakorlott horgász, István pedig a múlt nyáron járt pórul. Testes halat akasztott, húzta jobbra-balra­ a zsinórt. Közben erre járó gyerekek is látták, hogy görbül a bot, kocogni kezdtek ­feléje. Ám ahogy a merítőhálóval egy kiálló kőre lépett, az kifordult a lába alól, és a horgász a vízben landolt. A hal persze meglépett… Az odaérő gyerekek kérdéseire viszont azzal magyarázta a kínos esetet, hogy berántotta a vízbe egy óriási hal. A gyerkőcök el is hitték…