A XV. századi Franciaországban már rendeletek írták elő a kandallóépítés feltételeit, azt, hogy kik építhetnek, kik építtethetnek, és mennyi a kivethető adó. Ugyanabban az időben a németalföldi és magyarországi kastélyok, főúri lakok termeit már szintén kandallók díszítették. A régi festmények szerint a királyok, a főurak ugyan kandalló mellett, de szőrmebundában fogadták követeiket és vendégeiket, tehát a terem nem lehetett túlfűtött (mai ismereteink birtokában kiszámítható, hogy a belső hőmérséklet -15OC-os külső hőmérséklet esetén a kandalló közvetlen közelében 5-10OC lehetett, míg a terem átellenes részében alig érhette el a 0OC-ot. Ezeket a kandallókat nehéz, tömör márvány-, ill. gránitelemekből falazták, többnyire embermagasságú tűznyílással. Magyarországon szép középkori kandallók találhatók a visegrádi Salamon-toronyban, a siklósi és a budai várban. Ugyanebből az időből maradt ránk a budavári palota “alakos cserépkályhája” is, amelyet kívülről fűtöttek, és önálló kéménye volt.

Mátyás király palotájában, amint a budai várban ma is látható, pompás kandallók álltak. Vörösmárványból faragott díszes kereteik a hazai reneszánsz legbecsesebb emlékei közé tartoznak.

Napjaink kandallókultusza némiképp más természetű. A modern kandallók ugyanis elől üveggel fedett zárt rendszerek, amelyek korszerű technológiával készülő égésterében már komfortos melegre elegendő hő termelődik. Miközben a tűz – esetleg fahasábra emlékeztető izzó rudak – látványában gyönyörködünk. Természetesen sokan építtetnek maguknak szabályos kandallókat, ahol fa vagy szén parázslik, ezek azonban, miként az ünnepi asztalon pislákoló gyertya, elsősorban kellemes hangulatot varázsolnak, a fűtés teljes helyettesítésére a mai technológiákkal ugyan alkalmasak, azonban a kandallóra alapozott lakásfűtés jelenleg még ritkaságszámba megy.